Egyáltalán nem számított rá, mint ahogy arra sem, hogy számos orgyilkosként töltött éve alatt pont ez a küldetés fog kifogni rajta. Érezte a fegyver pengéjének jeges hidegét, bőrének és vérének forróságát, mely lassú folyamként kezdett egyre erősebben csordogálva a föld felé indulni. Keze a sebre tapadt, és még eszméletének utolsó morzsáiba kapaszkodva próbálta kevéske idejét arra használni, hogy ruháját mind erősebben tömködje bele újonnan szerzett sebébe, ezzel is késleltetve halálát. Túl gyorsan gyengült, túl gyorsan vesztett vért, és sajnos akkori állapotán az sem segített, hogy a látása is kezdett elhomályosulni. Egy határozott mozdulattal megrázta a fejét, remélve, hogy ez majd segít a dolgokat a helyükre tenni, és talán a világ is visszabillen a legmegfelelőbb irányba, ám nem ez történt - mondjuk nem is várt mást. Nem kellett gyógyítónak lennie ahhoz, hogy ujjainak gyenge nyomásával rájöjjön, a szúrás nem túl mély, viszont annál pontosabb. A sebet körülvevő nyálkásság arra utalt, hogy a tőr, ami a sérülést okozta, mérgezett volt. Ez pedig egyáltalán nem számított jó hírnek. Tétova, bizonytalan lépésekkel igyekezett a tömegből kikecmeregni, azonban valahogy képtelen volt arra, hogy megfelelően kordinálja a mozgását. Ismeretleneket döntött fel, és talán csak az volt a szerencséje, hogy részegnek hitték, és ezért nem zsebelt be újonnan szerzett vágásához, egy-két atyai pofont is kiegészítésként. Bár amennyire legyengült, ez csak egy pluszt jelentett volna egyébként is nagy valószínűséggel haldokló testének.
Rosszul volt, annyira, hogy szeme előtt lassan sárga fények keztek cikázni, és emellett számos fekete folt is megjelent, másodpercekre elvakítva előle a külvilágot. Tudata kezdte felmondani a szolgálatot, ez pedig nem kecsegtetett túl sok jóval. Már alig bírta magát vonszolni, mikor is két oldaláról erős szorítást érzett, majd egy határozott mozdulattal emelték meg annyira, hogy kicipelése Devanaux őfelsége legújabb törvényének kihirdetésén ne okozzon se feltűnést, se botrányt. Alsnarban ugyanis nem igazán nézték jó szemmel, ha valaki a fontos városokat érintő ügyeket megzavarta holmi rendbontással.
- Nem épp megfelelő az időzítésed, gyermekem! - hangzott fel a lágyan csengő dallam, melyet még Raven ezelőtt soha nem hallott. Igaz látni már egyáltalán nem látott, azonban hallásának hála, még fel bírta fogni a mögötte lépdelő alak topánjának halk koppanását a macskaköveken, valamint ruhája selymének susogását. Ó igen, a susogás! Ez volt az, melyet ezer közül is felismert! Hiszen soha nem volt pénze arra, hogy ilyen ruhákban parádézzon, és hát orgyilkosként nem is túl sűrűn adódott alkalma nőként megjelenni egy-egy bálban, vagy éppen csak az utcákon. Szakmáját tekintve eléggé férfias világban élt, melybe az ilyen drága ruhák egyszerűen nem illettek bele - akármennyire is szerette volna.
- Sajnálom, hogy ennyire szélsőséges megoldáshoz kellett folyamodnom, mint ez a mérgezett tőr de nem hagyhattam, hogy meggyilkold Devanaux őfelségét. Legalább is még nem most, idő előtt! - csilingelt a női orgánum még mindig, azonban Raven szép lassan a tudatlanság néma sötétjébe merült, átadva magát a halálnak. Agyában még utoljára átfutott a szánalom, melyet önmaga iránt érzett, hogy csak így, lazán végeztek vele, holott oly büszke volt mindig is legyőzhetetlen énjére, arra, hogy soha nem kapták el, hogy nevét félve ejtették ki, mert nem sejtették éppen kinek az álarca mögött lapul valódi énje, mely bosszul, gyilkol és üldöz, ameddig kell. Pillái lecsukódtak, bár már egy ideje a sötétségen kívül semmi sem kúszott a retinájára. Barna tincsei előrebukó fejét lágy folyamként ölelték körbe és a zöld csuklya, mely eddig is arcát takarta, immár teljesen elfedte az esetleges kíváncsiskodók elől.
- Mozgás Uraim! Vigyék innen, gyorsan! - mondta a titokzatos nő, majd arcán gondterhelt barázdák jelentek meg. Tekintetével még egyszer a távolba révedt, végigpásztázta a hömpölygő tömeget, majd lassú léptekkel a rejtélyek ködébe burkolózva, elindult a test felé, mely már el is tűnt a látómezejéből...